2025 mérföldkö(ny)vei: az év kedvenc olvasmányai & évösszegzés
Eltelt egy újabb év: idén 10. éve nézek vissza az évemre az olvasmányaimon keresztül. Mutatom a kedvenc olvasmányaimat 2025-ből, és pár további meghatározó olvasmányomról is szó lesz. A bejegyzés végén pedig egy kis könyveken túli „mérföldkő-szemle” is helyet kapott.
Ezek voltak – sorrendtől függetlenül – 2025-ben az abszolút kedvenc olvasmányaim, azaz azok a könyvek, amelyek valamilyen okból kifolyólag különösen erősen hatottak rám:
A társadalomkritikus transzgenerációs családregény
Taffy Brodesser-Akner:
A Long Island-i kompromisszum
Fanyar humorú transzgenerációs családregény – eleve nagy kedvelője vagyok a családregényeknek – évtizedekig hordozott, feldolgozatlan traumákkal, abszurd módon szélsőséges megküzdési kísérletekkel, feloldozás nélkül. Mindez jó adag társadalomkritikával megspékelve, zseniális írói stílussal ötvözve. Olvasmányos, ugyanakkor „megküzdős” könyv, azonban megéri a belefektetett energiát.
„Hogyan lehetséges, hogy szégyenből egyetlen csipetnyi annyival több, mint ugyanannyi a boldogságból vagy bármilyen más ártatlan érzésből? Mi van a szégyenben, hogy mindig azt érezni igazságnak?”
A női lét teljességét magában foglaló
Anita Diamant:
A vörös sátor
Nem szép dolog olyan könyvet ajánlanom, amit ha nem is lehetetlen, de azért meglehetősen nehéz értelmes áron beszerezni jelenleg – nekem a Vaterán sikerült lecsapnom rá –, ugyanakkor nem maradhatott ki a válogatásból az egyik legfontosabb idei olvasmányom, A vörös sátor, amiről már most el kell mondjam, hogy sokkal több, mint a borítóján feltüntetett „a legősibb szerelmi történet” címke. Anita Diamant regénye számomra ugyanolyan univerzális, a női lét esszenciáját elképesztő érzékenységgel megragadó, és nem mellesleg rendkívül olvasmányos történet, mint például a Bíborszín (Alice Walker). Ősi időkben játszódó történet, amely napjainkban sem kevésbé aktuális – sőt.
„Szavakra vágytok, melyek megtörik a csendet: azt a csendet, mely beburkolt engem, anyáimat és nagyanyáimat. Jó lenne, ha az utóbbiakról többet tudnék, de róluk sajnos nem sok emlék maradt fenn; gondolom, ezért is oly fontos az emlékezés.”
Az élet apró rezdüléseinek, a hétköznapi emberek csendes küzdelmeinek emléket állító
Robert Seethaler:
A névtelen kávéház
Lassan hömpölygő, békés sodrású, picit melankolikus, ugyanakkor reményteli történet amelyben a 60-as, 70-es évek bécsi mindennapjainak kevésbé ismert oldala tárul fel: a piacok zaja, a hétköznapi emberek csendes küzdelmei, az élet megannyi apró rezdülése. Semmi „nagy dologról" nem szól, és mégis beleférnek egész életek.
„Mindig egy kicsivel jobban kell reménykedni, mint aggódni. Minden más ostobaság lenne, nem igaz?”
A sötétséggel és groteszk humorral átitatott felnövéstörténet-családregény fúzió
Ozsgyáni Mihály:
A fátylam kicsit oldalra billent
Az egyik legnagyobb meglepetés idén számomra Ozsgányi Mihály regénye volt, amely elképesztő sötétséggel és mérhetetlen fájdalommal átitatva, mégis zseniális groteszk humorral kísérve mutat be egy család- és egyben felnövéstörténetet. Az alkoholizmus, a családon belüli bántalmazás, a transzgenerációs örökségek, mérgező elhallgatás, a szeretettségre való vágyakozás (és annak hiánya), valamint ebből az egészből való kitörési kísérlet és felold(oz)ás: erről szól A fátylam kicsit oldalra billent, ami olvasmányossága ellenére határozottan nem egy könnyen befogadható olvasmány, ugyanakkor egészen zseniális, és véleményem szerint jóval több elismerést érdemelne.
„(…)az átélt borzalmakat csakis egy módon tudja túlélni, ha úgy tesz, mintha nem vele történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. Gyorsan meg kellett tanulnia, hogy ettől a játéktól függ az élete.”
A könyv, ami bemutatja, hogy önmagunk megismerésének legnagyobb akadálya nem a tudatlanság, hanem az „önismeretünk"
Stephen Grosz:
Jól szeretni
Naná, hogy egy pszichológiai non-fictionnek is itt a helye. Stephen Grosz pszichoanalitikus kliensei történetein keresztül mesél és mutat be látványosan különböző kapcsolati dinamikákat, megküzdési kísérleteket, elsősorban azonban embereket és az ő személyes, egyedi, megismételhetetlen – és mégis gyakran olyannyira ismerős – történeteiket. Számomra sok felismerést rejtett a könyv, ami rettentően gördülékenyen, bárki számára érthető stílusban mesél életutakról, nehézségekről, fájdalmakról, veszteségekről, megküzdésekről, elbukásokról, és ami talán még fontosabb: a padlóra kerülésből való felállásról.
„Azt akartam, hogy kedveljen, remélve, hogy az elfogadása – szeretete – majd megváltoztat engem. Az ő értelmezései segítettek hozzá, hogy rájöjjek, ez nem egyszerűen visszatérő minta az életemben, hanem maga az életem.
Lassan világossá vált számomra, hogy alapvető különbséget kell tennem a között, hogy átadom magam valaminek (vagy valakinek), vagy alávetem magam neki.”
A traumatikus gyerekkorral szembenézős
Gail Honeyman:
Eleanor Oliphant köszöni, jól van
Első pillantásra azt is gondolhatnánk, hogy az Eleanor Oliphant köszöni, jól van egy kissé (vagy meglehetősen) különc, introvertált nő mindennapjainak a története. Viszonylag hamar rájövünk azonban, hogy ennél azért sötétebb a dolog. Gail Honeyman elképesztő érzékenységgel és közben rettentően olvasmányos módon mesél borzalmas dolgokról: lelki és fizikai fájdalmakról, bántalmazásról, magányról, kétségbeesésről, mentális betegségekről, megküzdésről, újrakezdésről.
És szeretetről.
És cicákról.
Rémesen közhelyes, de nagy igazság rejlik abban, hogy kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokon keresztül is gyógyulunk. Tulajdonképpen pont ezt mutatja be a könyv, méghozzá a legkevésbé sem közhelyes módon.
„Micsoda szerencse – és egyben balszerencse is –, hogy az ember bármit megtanul eltűrni, ha rá van szorulva.”
A könyv, amit azért szerettem, mert néha utáltam
Coco Mellors:
Kleopátra és Frankenstein
Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem, hogy milyen élmény volt számomra Coco Mellors regénye, akkor azt mondanám, hogy szélsőséges. A történet olyan érzelmi utazásra vitt, amelynek során néha falhoz vágtam volna a könyvet, a következő pillanatban imádtam, aztán kiborultam, aztán nevettem, aztán magamra ismertem, másokra ismertem, senkire se ismertem, aztán sírtam, aztán kíváncsi voltam, aztán frusztrálódtam, aztán nehezteltem, aztán lelkesedtem. Szóval minden volt itt. És éppen ezért szerettem ennyire ezt a könyvet: mert (nem is annyira) néha egyszerűen utáltam.
„Anyám vállat von.
– Na és?
– Ennyi? – kérdi Levi… Na és?
– Hadd mondjak neked valamit – válaszolja anyám. – Ez a két legnagyobb hatalmú szó. És közöttük ott egy szabad és boldog élet.“
További könyvek, amelyek kiemelkedőek voltak számomra 2025-ben:
Az egyik kedvenc rákattanásom idén Szlavicsek Judit Balatoni krimik sorozata volt, amelynek négy (eddig megjelent) részét majdnem egyben daráltam le, és elképesztően élveztem.
Nagy meglepetést okozott Vass Virág életrajzi elemekből építkező fikciós kötete, Az örökké rövid története, amely idén új kiadásban jelent meg az Open Books gondozásában: imádtam a retro hangulatát, az „ismerősségét”, és azt, ahogyan észrevétlenül magába szippantott a történet. Ugyancsak váratlanul ért, hogy ennyire élveztem Phil Doran 20 évvel ezelőtt (!) kiadott könyvét, a Csábító Toscanat, amit nyár végén olvastam, és azt hiszem, éppen ezért tetszett ennyire: bár akkor már kissé megcsömörlöttem a kánikulától, a történetet olvasva valahogy visszazökkentem abba, hogy élvezni tudjam a pillanatot.
Egyáltalán nem ért váratlanul, hogy nagyon szerettem Az aratás hajnalát (ami az Éhezők viadala újabb előzményköteteként Haymitch Abernathy történetét meséli el), valamint Mirandy July Négykézláb című regényét. Az, hogy utóbbi ennyire tetszett, azért nem lepett meg, mert már előzetesen olvastam pár kritikát a könyvről, és („jó értelemben”) kellően megosztónak érzékeltem ezek alapján, ezek a könyvek pedig nálam többnyire betalálnak, ha a téma közel áll hozzám.
Három nonfiction kötet is bekerült még ide: a bolygóideg működéséről szóló Az idegrendszer újraindítása, amely meglepően szemléletformáló élményként maradt meg bennem; a 20. század eleji Budapesten alkotó női művészekről szóló Női szörnyetegek (ez egy ideig a közvetlenül lefekvés előtti olvasmányom volt, ilyenkor szerettem a legjobban lapozgatni); valamint a Személyiségtérkép magamhoz és másokhoz. Utóbbi kapcsán azonban teljességgel elfogult vagyok, hiszen az anyukám írta (mindezzel együtt úgyamúgy is egy remek könyv, amit nagyon jó szívvel ajánlok, ha érdekel a személyiségtérkép, illetve saját magunk és egymás (meg)értésének témája).
A könyveken túl
Néhány ide kapcsolódó mérföldkövet (ezúttal nem mérföldköNYvet) még megemlítenék itt, ami közvetve kapcsolódik könyvekhez.
Ebben az évben kezdtem el irodalomterápiás coachinggal foglalkozni, ami egy nagyon izgalmas terület. Számomra is, de ami mindenki más számára, aki nem én vagyok talán még fontosabb: a visszajelzések alapján azok számára is, akik részt vettek, részt vesznek ilyen folyamatban. Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik bizalmat szavaztak nekem, sokat jelent a visszajelzésetek. Mivel ez egy évösszegző blogbejegyzés, bővebben nem is ejtenék erről szót, ha azonban felkeltette az érdeklődésedet, minden további részletet >>itt<< találsz ezzel kapcsolatban, januárban fog újra megnyílni a jelentkezési lehetőség.
Szák Zsófival közös Egyensúlypont irodalom- és művészetterápiás női csoportunk első bárki számára elérhető, teljesen független folyamata még 2024-ben kezdődött, de 2025-ben zárult le, amelynek során egy igazán összetartó kis közösség kovácsolódott össze. Idén ősszel pedig elindítottuk a második csoportot is, amelynek során szintén csodás emberekkel van lehetőségem együtt dolgozni.
Idén több érdeklődés is érkezett a Gyógyító írás workshop kapcsán, de az a helyzet, hogy még úgy érzem, nem igazán „találta meg a helyét”. Bár egy online alkalmat idén is tartottam, egyelőre ezt is a fejem átgondolandó fiókjába tettem (ami már erősen túlzsúfolt, úgyhogy nagyon érik egy szelektálás), annak érdekében, hogy megtaláljam a leginkább működő formátumot. Egyelőre várom az isteni szikrát..
Introvertált-barát könyvklubot is indítottam idén, amelynek első ülése egy kedves kis budapesti kávézóban zajlott ősszel, januárban pedig folytatjuk. A csatlakozás bárki számára nyitott, minden részlet ennek kapcsán >>itt<< található.
A szakmai és magánéletem 2025-ben is tartogatott kihívásokat. Jobbakat és olyanokat is, amiket a hátam közepére sem kívánok. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mi vár rám az újévben. Az egyik jóbarátnőm épp azt mesélte, hogy 2026 elvileg a Tűz Ló éve lesz, ami „új lendületet és nagy fordulatokat” ígér. Hát, legyen így! :)
Köszönöm, hogy idén (is?) velem voltál, kívánok (lelki)békés és olyan új évet, amilyen jól jönne éppen. Tűz Lóval vagy anélkül.
Daniella
